Gábor útijegyzetei

Az apostoli időkben a mai Spanyolország legnyugatibb pontját tartották a világ végének. Fiesterra, a kisváros, melynek határában van az említett nevezetes hely, a nevében is őrzi ezt az emléket. Itt van a Camino egyik "0 km" köve és  a félsziget túloldalán Muxíában van a másik. Jakab apostol szó szerint vette az Úr parancsát és elment az akkor ismert világ végére, hírdetni az evangéliumot. Hogy az Isten fia meghalt értünk, de feltámadt, elküldte a Szentlelket és mindaz, aki hisz benne, örök élete van egy olyan országban, melyet "szem nem láthat, fül nem hallhat és emberi értelem fel nem foghat"

Augusztus 4-én, vasárnap du. 4.05-kor, az Örvendezés Hegyéről megpillantottam Santiago de Compostella ezer éves karedrálisát. Az utolsó órában, mielőtt felértem a híres magaslatra, Händel Fiatal Messiás c. művét hallgattam. Azt hiszem, hogy ma nem fogom tudni még hasonlatokkal sem érzékeltetni pontosan az élményt. Talán, amikor 5-6 éves lehettem és szenteste vártam hogy az angyalok végre csengessenek, az ajtó kinyíljon és végre bemehessek a karácsonyfához, akkor volt bennem ilyen gyermeki várakozás. Hogy mi után? Nem is tudom. Hiszen annyi mindent kaptam az úton. Nem maradt bennem más csak a "Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" kikristályosodott vágya.

Elszakadtam a magyar csapattól. Nem szeretek sötétben indulni, mert a fejlámpa ellenére is lehet úgy rálépni egy kőre, hogy kiforduljon a bokád, ami az út folytatását kockáztatja. A napfelkelte viszont mindig ad valami csodálatosat. A fény egyre erősödik a hegyek mögött, aztán egyszercsak csillan egyet és 20 másodperc múlva már nem tudod nézni az előtűnő napot. Valahogy így van ez az úton is. Haladsz előre, gondolkodsz, imádkozol. Egyszercsak úgy adódik, hogy beszélgetsz valakivel és pont azt a kérdést teszi fel, amin magad is elmélkedtél. Nincs mese válaszolnod kell. Azt veszed észre, hogy soha nem tudtad még ilyen pontosan megfogalmazni a bizonyságodat. 

Két napig mentem teljesen egyedül. Zarándokot is csak néha látam. Volt időm gondolkodni. A bal lábam ínhüvelygyulladása, csak nagyon lassan javul. 28-34 km közötti távolságokat megyek naponta. 7 körül indulok és valamikor du. 2 és 5 között megállok. Szívem szerint mennék még, de a lábam kimélése miatt tartom magam a reggel eltervezettekhez. Mindig a következő falu a részcél. Rendszerint a templom tornyát látom meg először az elmaradhatatlan gólyafészekkel. Nyitva lesz-e? Milyen lesz belül? Talán ha a templomok felét találom nyitva. Semmilyen rendszert sem sikerült még felfedeznem a nyitvatartást illetően. A Xlll. századtól a XVl. századig épült a legtöbbjük. A belső díszítésnél feltűnő, hogy öltöztetik a szobrokat. Minden további nélkül egymás mellé kerülnek a XlV. és a XlX. sz. ill. napjaink alkotásai.

Egy valamivel több, mint 20 km-es szakasz után, fél egy körül, el kellett dönteni, hogy bevállalunk-e még 18 km-t. Hárman mentünk magyarok és úgy véltük, hogy ennek bele kell férnie. A Meseta fensík utolsó szakasza. Nincs ivóvíz, vagy emberlakta település. Ragyog a nap, élénk hűsítő szembeszél, enyhén fátyolfelhős ég: optimális a gyalogláshoz. Elindultunk. A Camino a hajdani római birodalom egyik hadi útvonalán vitt. Széles, de morzsalékos és kétöklömnyi barna kövek között változó felülettel. A távolban, úgy 150-200 km-re magas hegylánc. Mellettünk ameddig a szem ellát éretten ringatózó gabonaföldek.

Harmadik napja gyalogolok a fenséges Meseta végeláthatatlannak tûnô útjain. Napkelte elôtti indulással is az útszakasznak legalább a felét árnyéktalan hôségben hagyom magam mögött. Az út mentén a már érett búza aranylik. Amikor egy-egy kis falucskát elérek hamisítatlan középkori hangulatot árasztó templomok nyûgöznek le. Az esôs június miatt -mondják a helyiek- sokkal szebb a Meseta mint az évnek ebben a szakában lenni szokott. Virágok nyílnak, színes madarak és lepkék kísérik a zarándokot.  Van ideje gondolkodni az embernek.

Amikor nem írok, akkor olyan helyen vagyok, ahol nincs internet kapcsolat, vagy a helyzet olyan, hogy egyszerûen, nincs rá módom. Volna mirôl beszámolni, de a legtöbb olyan történet, ami nekem sokat jelent, de lehet, hogy másnak unalmas. Az út eleje óra kb. 300 km gyaloglás után ma koradélután megérkeztem Burgos-ba. A leírhatatlanul szép katedrálist a Xlll. században kezdték építeni. Lenyûgözô alkotás. Sok fényképet csináltam, mégis azt  hiszem, hogy nem fogom tudni érzékeltetni, hogy milyen is a valóságban.

Valószínû, hogy minden zarándokra egyszer rátör a fáradtság. Szombaton a szabadban aludtam 10-15 zarándokkal együtt egy félig fedett sportpályán. Éjszaka fél kettô fele csendesedtek el a gyerekek. Hûvös szél is fújt, nem sokat tudtam aludni. Még alig pitymallott, akkor elindultam. Mentem vagy 30 km-t hegyre föl, hegyrôl le. A lábfejem kezdett szétmenni. Olyan volt, mintha rálépett volna egy elefánt. Azért jó volt, mert elôttem néhány méterrel két fiatal francia nagyon szép énekeket énekelt. Gyönyörû volt a táj is. A 30 fok feletti meleg és az út kihívásai viszont eljuttattak a holtpontomra. Örültem, hogy megérkeztem Viana-ba. Ez volt mára kitûzve.

Csodák pedig vannak. Az út eleje óta csak a bajom van a hálózsákommal és még egyszer sem volt rá szükségem. Nagy, meleg, nehéz, kicsúszik a zsák tetejérôl. A lábaim jól bírják de a vállam a második nap este egész tisztességesen fájt. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi legyen. A hálózsákot nem biztos, hogy végig kellene cipelnem. Van egy kis pokrócom, meg pulóverem is.... Mégis, csak a család "vagyona" nem dobhatom csak úgy el. Itt a Caminón teljesen normálisnak tûnik, hogy az emberek eldobálnak nagyon kiváló dolgokat. A sárga nyilak és fésûskagyló jelek mellett cipôk, zoknik, pólók is jelzik a zarándokok útját. Mindenki azt dobálja el, ami a fizikális terhelést okozza. Az értékbôl hirtelen szemét lesz. Minél tehetôsebb valaki, annál gyorsabban tekint eldobhatónak dolgokat.
Aztán találkoztam egy magyar sráccal, aki elmondta, hogy neki kézipoggyászként utazott a zsákja. Ezzel találtam magamnak egy pénzügyi önigazolást is. Meg lehet szabadulni a hálózsáktól, hiszen a csomagjegy a repülôn hazafelé, biztos többe kerül, mint egy vadi új  hálózsák (ebben a kategóriában). 

Ködös reggelen indultam. A falvak határában karámokban és villanypásztorokkal elzártan tehenek legelésztek. Kicsit feljebb láttam lovakat is. Némelyik igazi táltos paripának tűnt. Legmagasabban a bárányok legeltek. 

Aztán ahogy tovább kapaszkodtam láttam megint néhány tehenet, meg lovat. Az Ács-pásztor felhozta őket a legelőre. Később láttam egy keresztet. A kereszten túl már csak bárányok voltak. Némelyek kékkel, némelyek pirossal voltak jelölve, de mind bárány volt.