Harmadik napja gyalogolok a fenséges Meseta végeláthatatlannak tûnô útjain. Napkelte elôtti indulással is az útszakasznak legalább a felét árnyéktalan hôségben hagyom magam mögött. Az út mentén a már érett búza aranylik. Amikor egy-egy kis falucskát elérek hamisítatlan középkori hangulatot árasztó templomok nyûgöznek le. Az esôs június miatt -mondják a helyiek- sokkal szebb a Meseta mint az évnek ebben a szakában lenni szokott. Virágok nyílnak, színes madarak és lepkék kísérik a zarándokot. Van ideje gondolkodni az embernek.
A természetben minden az Istentôl kapott rend szerint mûködik. Az alkalmas idô virágot bont, ami aztán a méhek feladat-teljesítése után új magot eredményez. A templomok harangtornyain a gólyafészkeknek, már vannak kis lakóik. A mezô felett héjja köröz a felszálló melegre támasztva szárnyait. A világ mûködik. A teremtés rendben van. Vár az emberre.
Rengeteg szélkereket is láttam miközben az érett kenyérgabona, az 'élet' hullámzott mellettem.
Nagyon fáj a lábam. Már Harmadik napja megyek egy korombeli francia úriemberrel. Idônként egymás mellé szegôdve, angolul beszélgetünk. Többnyire egyetértünk. Ô évekkel ezelôtt indult Franciaországból. Minden évben két hetet megy a Caminon. Idén Leonig akar eljutni. Keresztény. Római katolikus. Elvált. 3 felnôtt gyereke van. A volt felesége 7 kutyával, 2 macskával, egy beszélö papagájjal él együtt. A teremtményekkel, akik a Teremtô akarata szerint élik az életüket, jól érzi magát a tömegben magányos ember. A szabad akarat isteni ajándéka tesz minket boldogtalanná? Aligha. Sokkal inkább az, hogy megpróbálunk úgy élni, mintha mi nem teremtmények lennénk. Sôt a körülöttünk lévô embereket sem egyszeri, csodálatos teremtménynek látjuk. Megyünk az úton, egymás mellett és nem akarunk gyönyörködni az isteni képmás varázsában, aki mellettünk halad.
Jó, hogy Embert teremtett az Isten.