A minap tinik között voltam egy rendhagyó hittanórán, amin a Gável testvérek voltak a vendégek. Köztünk volt Jézus. Körkérdésekkel vonták be a fiatalokat. Mivel én is a körben ültem válaszolnom kellett. "Hogyan fogalmaznám meg a szeretetet? Mi a szeretet?"
"Valami olyasmi, amit gyerekként pontosan tudunk, de még nem tudjuk elmondani. Felnőttként megpróbálom megfogalmazni, de kudarcot vallok. Valószínű, öreg koromban újra nagyon közel kerülök hozzá, hogy el tudjam mondani, de akkor már nem fog rám figyelni senki."
Honnan jött ez a válasz? Korábban sohasem mondtam ezt. Milyen igaz. Egy kisbaba a babakocsiban, vagy az ágyában mit érzékel a világból? Aki csak felé hajol rámosolyog. Jól, rosszul megpróbál a kedvébe járni. Kigyermekként érzem, hogy fontos az engem körülvevőkenk, hogy én jól érezzem magam. Anya enni ad, apa felemel, megvéd. Ha fáj és sírok valami miatt, azonnal mindenki azon van, hogy megnyugodjak, megvígasztalódjak. Egyáltalán nem furcsa, hogy zokogó sírásom, kacagásba megy át, mert sokkal viccesebb és meggyőzőbb, ahogy apa és anya azon mesterkedik, hogy ne figyeljek arra, ami fáj, csak arra, hogy ők tudnak adni nekem. Ők szó szerint körülvesznek a szeretetükkel és gondoskodásukkal. Nem értem, hogy mit miért tesznek, de érzem, nagyon pontosan, hogy az én örömömért, ha úgy tetszik az én boldogságomért történik velem minden.
A Mennyei Atya is valahogy így szeret minket, csak hibátlanul.
Felnőtt koromra el kell ismernem, hogy messze kerültem ettől a feltétel nélküli, gondoskodó szeretettől. Azt hiszem, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Nem részükről szűnt meg a féltő támogatás, és az aggódás a boldogságom iránt, hanem saját szabad akaratom -felnőtt szabadságom- miatt én tettem meg néhány olyan dolgot, ami nem feltétlenül az, amit a szüleim helyeseltek vagy a Mennyei Atya talentumaim alapján nekem szánt. Ekkor már meg tudtam magyarázni, hogy ez miért jó így. Ha úgy tűnt, hogy valamiben igazam volt, akkor ez csak arra bátorított, hogy bátrabban vágjak bele újabb és újabb "ez mégiscsak a kisebb rossz" döntéseimbe. Ügyes szófordulatokkal magyarázzam meg, hogy miért is van ez teljesen rendben így. Ez az út oda vezetett, hogy szinte bármit megcsinálhattam, különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül. Ha ekkor megkérdeznek a szeretetről, csak olyan választ tudok adni, ami nem jelenthetett semmilyen kritikát kisebb, nagyobb szeretetlenségeimre. Igen messze kerültem attól a gyermeki tiszta rajongástól, amikor kompromisszumok nélkül éreztem, hogy milyen az igazi Szeretet.
Most, hogy öregszem, főleg a zarándoklatom után, azt veszem észre, hogy újra kimondok dolgokat, amelyeket korábban megmagyaráztam, hiszen érintett voltam benne. Képes vagyok egyértelműen állást foglalni fekete és fehér kérdésekben, mert a szürkét azt mindig magyarázni kell. Néhány korábbi barátommal megritkultak a nagy beszélgetések. Azt mondják, hogy megváltoztam, ez nem is én vagyok. Metanoia?
