Gábor útijegyzetei: Az Ördög az úton

Egy valamivel több, mint 20 km-es szakasz után, fél egy körül, el kellett dönteni, hogy bevállalunk-e még 18 km-t. Hárman mentünk magyarok és úgy véltük, hogy ennek bele kell férnie. A Meseta fensík utolsó szakasza. Nincs ivóvíz, vagy emberlakta település. Ragyog a nap, élénk hűsítő szembeszél, enyhén fátyolfelhős ég: optimális a gyalogláshoz. Elindultunk. A Camino a hajdani római birodalom egyik hadi útvonalán vitt. Széles, de morzsalékos és kétöklömnyi barna kövek között változó felülettel. A távolban, úgy 150-200 km-re magas hegylánc. Mellettünk ameddig a szem ellát éretten ringatózó gabonaföldek.

Egy ideig még beszélgettünk aztán valahogy abbamaradt. Hamarosan màr minden követ éreztem. A talpammal mintha egy rezsón állnék, a lábam középső ujját mintha satuba fogták volna. Előrehaladott ínhüvelygyulladásom hatása pedig olyan volt, mintha mindkét sípcsontom egy-egy jólirányzott rúgással lenne helyben hagyva. Kétségbeejtő, hogy már két órája megyünk és semmilyen emberi létesítményt nem látunk, leszámítva a végtelenbe futó vasúti vonalat. Elmaradtunk egymástól. Magányosan, egyik lépés a másik után.  Valójában két út van előttem. Az egyiken hosszan elnyúló fátyolfelhők, virágok, a felszálló levegőn támaszkodva fenségesen köröző ragadozó madár, gyorsan átfutó kis gyík, egy szúrós gyom sárga virágát felkereső fekete dongó, a másikon a forró kövek és az okokat firtató kérdések: Minek ez neked? Miért nem adod fel? Miért nem ülsz fel egy buszra? Azt hiszed van ennek értelme? Az Ördög, másképpen fordítva a Vádló, ott liheg melletted. Újabb imádságba kezdek, utána énekelek is. Maradnak a madarak, virágok, gyíkok és dongók.

Rá két napra Leon katedrálisa előtt személyesen is ott volt. Torzomborz szakállal, vérben forgó szemekkel, olcsó dobozos borral a kezében, reggel 7 körül. Amikor elmentem mellette, váratlanul rám mordult és a mutató és kisújját felém nyújtva hörgött. Áldásra emeltem a kezem. Elhallgatott.