Gábor útijegyzetei: Fekete-fehér szivárvány

Két napig mentem teljesen egyedül. Zarándokot is csak néha látam. Volt időm gondolkodni. A bal lábam ínhüvelygyulladása, csak nagyon lassan javul. 28-34 km közötti távolságokat megyek naponta. 7 körül indulok és valamikor du. 2 és 5 között megállok. Szívem szerint mennék még, de a lábam kimélése miatt tartom magam a reggel eltervezettekhez. Mindig a következő falu a részcél. Rendszerint a templom tornyát látom meg először az elmaradhatatlan gólyafészekkel. Nyitva lesz-e? Milyen lesz belül? Talán ha a templomok felét találom nyitva. Semmilyen rendszert sem sikerült még felfedeznem a nyitvatartást illetően. A Xlll. századtól a XVl. századig épült a legtöbbjük. A belső díszítésnél feltűnő, hogy öltöztetik a szobrokat. Minden további nélkül egymás mellé kerülnek a XlV. és a XlX. sz. ill. napjaink alkotásai.

Tegnap napkeltekor értem el a Camino legmagasabb pontját. Itt egy magas pózna tetején van egy kereszt. A kereszt tövénél több méter magas kőhalom. A zarándokok többsége hagyományosan itt teszi le azt a követ, amit lentről (sokan otthonról) hoz. Ezek a kövek jelképezik azokat a terheket, amelyektől meg akarunk szabadulni. Bűnök, betegségek, rossz szokások kerülnek a Megváltó keresztje alá. Hét követ tettem le. Boldog voltam. A felkelő nap és a szélben táncoló felhők káprázatosan színes, pompás világot teremtettek.

14 km lefelé. Varázslatos táj. Újra találkoztam magyarokkal. Jót beszélgettünk. Az este Ponferradaban közös zarándokmisével és egy magyar anyuka, kiváló vacsorájával zárult. Honvágyam van. A feleségem főztje jut eszembe.
Tömeg. A hálóteremben legalább 30-an alszunk, vagyis inkább próbálunk aludni. 10-kor még világos van és zajlik az élet, és vannak akik már hajnali 4-kor fontosnak érzik, hogy elinduljanak. Megvettem a repjegyemet hazafelé. Örömöt érzek. Most már tudom, hogy mikor lehetek újra szeretteim körében. Másnap némi fejfájással, de vidáman ébredtem. Felhőtlen ég. A felkelő nap ismét varázsol. Most, hogy megvan a jegy hazafelé, elkezdtem azon gondolkodni, hogy fogok majd beszámolni mindenről? Az az érzésem, hogy olyan ez mintha egy fekete-fehér fotón, szeretném bemutatni a szivárványt. Lehet, hogy el tudom mondani majd az ívet, ahogy a sok-sok történés egymásutan hatott rám, de a színeket nem fogom tudni érzékeltetni.