Gábor útijegyzetei: Új Ember

Elszakadtam a magyar csapattól. Nem szeretek sötétben indulni, mert a fejlámpa ellenére is lehet úgy rálépni egy kőre, hogy kiforduljon a bokád, ami az út folytatását kockáztatja. A napfelkelte viszont mindig ad valami csodálatosat. A fény egyre erősödik a hegyek mögött, aztán egyszercsak csillan egyet és 20 másodperc múlva már nem tudod nézni az előtűnő napot. Valahogy így van ez az úton is. Haladsz előre, gondolkodsz, imádkozol. Egyszercsak úgy adódik, hogy beszélgetsz valakivel és pont azt a kérdést teszi fel, amin magad is elmélkedtél. Nincs mese válaszolnod kell. Azt veszed észre, hogy soha nem tudtad még ilyen pontosan megfogalmazni a bizonyságodat. 

A Mennyei Atya gyermekeiként Jézus feltámadása okán, nem tudunk annyira rosszak, bűnösök, erőtlenek lenni, hogy le kelljen mondanunk az újjászületésről. Mindig van értelme annak, ha az ember meg akar változni, jobb akar lenni. Jézus magasra tette a mércét, amikor azt mondta, hogy szentek legyünk, ám megmutatta Ő, az emberré lett Isten, hogy kell ezt csinálni. Tanítványaival ment a poros utakon és szeretett. Ilyeneket mondott, hogy " vegyetek példát rólam, mert szelíd vagyok és alázatos szívű." Ha csak ez a két dolog sikerülne; szelídnek maradni és alázattal közeledni a másikban lakó istenképmáshoz!  Mennyire megváltozna minden.
Vagy, ha újraértelmeznénk mi házastársak, az oltár előtt elhangzottakat; "a kettő egy testté lesz" nincs a házasság kötelékében te és én. Mi együtt egy új ÉN vagyunk. Ez egy más minőség. Nem lehet az egyben a két külön személyt keresni, mert akkor az màr nem értelmezhető egy ÉN-ként. Vagy ha igen, akkor csak a Szentháromság mintáját alapul véve. A feleségem tehát itt van velem. Zarándokol ő is. Imában, magányban, kényelmetlenségben.... de leginkább abban a szavakkal le nem írható szeretet- kapcsolatban, amiben egyek vagyunk.