Majdnem két napot töltöttem Santiagoban, kétszer láttam lengetni a Botafumeirot Szerencsésnek is mondhatnám magam. Volt időm a gyönyörű katedrálisban elmélyedni gondolataimban, imádkozni, hálát adni. Jó volt találkozni zarándoktársakkal, örülni és gratulálni egymásnak, mesélni élményeinkről, fantasztikus történeteket hallani, elérzékenyülni búcsúzáskor. Szombat reggel hárman indultunk Finisterrébe. Az első nap emberi távot kellett bejárni, de második és harmadik nap nagyon hosszúnak ígérkezett, 34, 32 km. Vasárnap egy óra gyaloglás után eltévedtünk. Valahol elvétettünk egy jelzést. Több mint egy órai keresgélés után találtunk vissza az útra, ami legalább plusz 5 km-t jelentett azon a napon, amikor egyébként is 34 km-t kellett gyalogolni. Ráadásul a két társam eldöntötte, ők nem jönnek végig, valahol megállnak útközben, négy nap alatt teszik meg a távot Finisterrébe.
Nekem erre nem volt időm, mert el akarram menni a "világ végére" a világítótoronyhoz, ami még 3,5 km Finisterrétöl. Így aztán elköszöntünk egymástól, én pedig szaporára vettem a lépteimet. Fantasztikus hálát éreztem, amikor 5 óra körül megérkeztem az arra a napra kitűzött helyre, Oliveira-ba. Egyrészt egyáltalán nem voltam mérges a plusz legalább 5 km miatt, másrészt hálás voltam, hogy a Jóisten megmutatta, milyen komoly megterhelést is el tud viselni a testem. Másnap újfent kemény nap elé néztem, de már sokkal felszabadultabban, hiszen a nehéz próbát kiálltam. Az idő is biztatóbb lett, délelőtt csak egy kicsit esett, majd kisütött a nap. Egy óra magasságában értem az utolsó városba Finisterre előtt. Mielőtt beértem volna a városba, egy üveggel elzárt Mária szobornál megálltam, és a szoborhoz egy kis kártya volt állítva, rajta magyarul a következő: "Az utam végére érve minden kiürült belőlem. Se jó, se rossz, csak a nagy semmi maradt. Elfújta a szél és elmosta a tenger. Csak egyetlen dolog maradt és töltötte be a nagy semmit, SZERETET. Köszönöm!"
Mindehhez hozzátartozik, hogy ez egy zárt szekrény volt, nem lehetett kinyitni. Elérzékenyültem, és köszönetet mondtam a Szüzanyának, Magyarok Nagyasszonyának, hogy megsegített az úton, és olvashattam ott ezt a bejegyzést! Büszke voltam, hogy magyar vagyok!
Ezután még egy hosszúnak tűnő gyaloglás után értem Finisterrébe szintén 5 óra körül. Megálltam az utolsó homokos partszakaszon, hogy a hagyomány szerint "megfürödjek" az óceánban. Igaz, csak láb és arcmosás lett belőle, valahogy hidegnek éreztem, de így legalább tetőtől talpig tiszta lettem. Nagyon szép kagylókat szedtem. Mikor újra elindultam, megszólítottam egy urat, messze van-e még a zarándok szálló? Szerencsére beszélt angolul és elkezdtünk beszélgetni a kagylókról. Megtudtam milyen az igazi Santiago kagyló, kiderült, amiket én szedtem, azok nem azok! Belenyúlt a zsebébe, elővett két "igazít" és nekem adta, mondván azok majd megsegítenek! (A következő két napban, még kétszer volt dolgunk egymással. Mikor beértem a városba, miután követtem az utasításait, pont amikor a szálló elé értem ö is utolért autóval, megállt mellettem és megmutatta, hogy a másik utcáról van a bejárat. Másnap, amikor gyalogoltam lefelé a világító toronytól, megállt mellettem autóval, rám mosolygott és azt mondta, szívesen levisz, gyalogoltam már eleget. Mondtam is neki, most ö az én őrangyalom, mire azt mondta, igen.)
Így esett, hogy hétfőn megérkeztem Finisterrébe. Megkaptam az újabb Compostellát, leraktam az ágyra a dolgaimat, megtudtam merre induljak a világító toronyhoz. Nagyon fáradt voltam, de hatalmas energiát éreztem magamban. Sütött a nap, az elmúlt napok esőzései után lehetőséget adott az Úr megnézni a naplementét is! Csodálatos volt, jó volt ott lenni, átölelni az ismerős zarándokokat, és érezni Isten mérhetetlen szeretetét, látni a csodát, amit alkotott.
A feladat ez után következik! Folytatni az Utat, amit elkezdtem!
