Mindenki, aki fontos nekem, Katinak hív, tehát maradjunk ebben. A Katalin nekem egy hivatalos megszólítás, illetve amikor gyerekkoromban az édesapám mérges volt rám egyszerűen csak Katalinnak szólított! Ezért azt szeretem, ha Kati lehetek.
Egy kicsit szeretnék régebbről indulni a bemutatkozással. Egy akkor még községnek nevezett kiskunsági településen nőttem fel, Izsákon. Azóta már várossá avanzsálódott! Sokszor kellemetlen volt. Mindenkinek a bor és a pezsgő jut eszébe erről a helyről. Sokat dolgoztam a családi földeken, gyerekként megtanultam mit jelent a földművelés. Büszkén mondhatom, megtanultam mit ad a föld, a gabona, amiből a mindennapi kenyerünket megkaphatjuk! Édesapám nem csak a község, de a környék legjobb kenyerét sütötte, ugyan is pékmester volt. Abban az időben, családi vállakozásban több generáció óta a környéken mindenki ismerte a Rácz péket, a Rácz kenyeret.
Gyerekként sok késő estét, hosszú napokat töltöttem besegítve a családi vállakozásba inasmunkát végezve. Közben pedig a nagy kemence oldalánál üldögélve gyakoroltam az egyszer-egyet. Édesapám a közel 100 kg tészta - akkor még kézzel- dagasztása közben is figyelte, ha valamit rosszul mondtam. Sokat dolgoztak a szüleim!
Édesanyámnak hamar meg kellett tanítania főzni engem, és gyakorta bízta rám öt évvel fiatalabb húgom pesztrálását. Emlékszem, amikor 7-8 éves voltam, az iskolatársaim felhőtlenül játszhattak, nekem pedig mindig akadt munka a pékségben. Amikor pedig én is gyereket szerettem volna “játszani” és elfeledkeztem arról, hogy, mikorra kell hazamenni, mikor sül ki a kenyér, amit segíteni kell kiszedni a kemencéből, bizony elhangzottak a Katalin megszólítások. Ma már mindez nagyon szép emlék, akkor viszont nem volt könnyű.
Elsősorban édesanyám részéről katolikus neveltetést kaptunk. Abban az időben iskolai hittanra jártam, ami valamiféle megkülönböztetést jelentett, bár nem mondhatom, hogy megbélyegzést is egyben! Mindannyian úgy éltük meg, hogy a tanárainknak az iskolában muszáj volt megfeleni az akkori rendszernek, e melett pedig mindenki tette, amit a legjobb belátása diktált. Tehát én sok kedves gyerekkori pajtásommal, lelkesen mentünk a hajnali roratékra, májusi litániákra, októberi rózsafüzérekre. Így nőttem fel.
Lassan, ahogy változott a világ, ekkor még a hetvenes évek közepén jártunk, valamiféle “lázadás” kezdett kialakulni bennem. Eljött az idő, hogy a gimnáziumi továbbtanulásról kellett gondolkodni. Nem tudom, mi mozgatott akkor, de nem akartam abban a környezetben tovább maradni. Meghoztam a döntést, hogy a legjobb barátnőmmel szeretnék elmenni a Patronába!
1976 szeptemberében elmentem a Patrona Hungariae Gimnáziumba, vagy is attól kezdve “elmentem otthonról”.
Igen, most úgy érzem, akkor valami elszakadt, ami most nagyon hiányzik!
Bekerültem egy olyan “világba” ami másoknak természetes volt, nekem pedig a nagyvilágot jelentette.
Tisztán emlékszem drága Valentina nővér kijelentésére a Patronába történő beíratkozáskor, miszerint a “másodikos gimnazista lányokatat csak el kell viselni, amikor a tánciskolába járnak”! Na ekkor elhatároztam, én nem leszek ezen lányok között.
Hát ez igaz is volt egészen 1977 Dec. 6-ig. Akkor a Brúnó bácsi által vezetet tánciskolában, ahol az esztergomi Ferences gimnázium diákjaival táncoltunk, meg nem jelent az a fiatal úr, aki az életem elsőszámú szereplőjévé vált.
Szerelmes lettem! Nem bánom! Évtizedekig életem értelmét jelentette! Ma is ezt jelenti!
1980-ban az akkori Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetében kezdtem meg tanulmányaimat, 1984-ben államvizsgáztam. Ezzel életem másik legfontosabb mérdföldkövéhez érkeztem! Ezzel már mindig együtt kell élnem! A sérültek mindig életem részei lesznek, így, vagy úgy!
1984 júniusában államvizsgáztam. Ez év augusztusában volt életem legboldogabb napja. Esküt tettem Isten előtt, amit nem áll módomban visszavonni!
1987- ben megszületett Mónika, majd 1988-ban Dorottya lányunk. Nagyon boldogok voltunk! Nem tudom hogyan csináltuk, sokszor a mindennapi dolgok előteremtése is gondot jelentett, de megcsináltuk!
Közben a Patronából ismert egyik barátnő révén kialakult egy baráti társaság, akikkel alkalmunk nyílt egy vallásos katolikus családi közösségben részt venni. Sok szép emlék!
Aztán jöttek a kilencvenes évek, amikről nem tudok sokat mesélni. Nem vagyok azokra büszke. A sok mindenapi gond sajnos elragadott! Csak köszönetet tudok mondani, hogy ezek után most itt lehetek!
2001 nyarán a Duna melletti kis telkünkön élveztük megérdemelt pihenésünket, amikor újságolvasás közben nagylányunk felvetette, “anya, nem akarunk menni Amerikába?” Itt egy hirdetés!
Onnantól sok minden érdekesen alakult! 2002 februárjától Amerikában dolgoztam kisebb nagobb megszakításokkal. Részben velem volt a család is, de az amerikai bevándorlási törvények ismeretében ez sem volt egyszerű. Férjem itt hagyott, egy akkorra sok nehézséggel megszerzett mérnöki állást, nem várhattam el tőle, hogy mind ezt feladja.
Következett néhány év, amire sokan azt mondják, “ja, min csodálkozol?”
Minden esetre, nekem nagyon szép évek voltak! Azt hiszem boldogok voltunk! A lányok így vagy úgy rendezték a maguk dolgait. Mi pedig élvezhettük a magunk által megteremtett világunkat, motoroztunk, élveztük a magyar fürdők minden kényeztetését.
2008 körül elkezdtem “nem jól érezni”magam. Nem tudom ezt most megfogalmazni, miért. Minden esetre olyan élethelyzetbe kerültem, ami semmiképp nem volt könnyű.
2010 januárjában arra a felismerésre döbbentem rá, hogy 26 év házasság után a férjem úgy döntött, nem mellettem akarja a további életét leélni.
Igen, hibás vagyok! Keresem, hol hibáztam! Szeretnék megbocsájtani magamnak, mert nem vállalhatok mindent magamra! Ezen kívül olyan alapvető életérzések változtak meg bennem, hogy ki is vagyok én, hiszen 16 éves korom óta ahhoz az emberhez alakult az életem, akiről tudtam, Isten minket egymásnak teremtett. Olyanná alakultam, ami a mi közös kapcsolatunkat megkívánta, most pedig 52 évesen nem tudom, ki is az a Rácz Kati.
Sok minden átalakult ebben a három évben bennem, amióta ez a folyamat tart! Majdnem 12 év többé-kevesbbé Amerikában töltött munka után két évvel ezelőtt a Jó Isten kegyelmének köszönhetően elindultam azon az úton, hogy elkezdjem megérteni, semmi nem történik véletlenül! Tudom, azokat a fájdalmakat, amiket el kellett és kell viselnem az én eljövendő életemet szolgálják. Még nem tudom hogyan, de hiszem. Hiszem, hogy jobb emberré kell válnom, el kell fogadnom a Jóisten tervét velem és alázattal végigmenni azon az úton, ami elvezet Hozzá! Mert ez a cél, a célom! Közel két éve, amikor az ötvenedik születésnapomat egyedül “ünnepelve” éjszaka arra ébredtem, hogy a néhány hónapja az örök boldogságba költöző édesanyám a felejthetetlen kezével “álmomban” megsimogatta az arcomat és azt “mondta” “kislányom, a boldogságot neked kell megkeresni”, elindultam a keresés útján. Hát keresem az utam!
Innen indul az én Caminom!
